Mivel a csodákon kívül semmi más nem igazán figyelemre érdemes körülöttünk, és mivel minden más amúgy is többnyire csak "kötõanyag" lehet a csodák láttatásához, a csodák megfoghatatlanok, és el kell fogadjam a kicsit kegyetlen valóságot: ahogy az étel is akkor a legfinomabb, ha csak egy kicsit kap belõle az ember - a találkozás is akkor a legédesebb, ha már nagyon régóta várunk rá és nem tart sokáig - a hívatlanul érkező felismerés is megmutat valamit, melyre annyira vágytunk, de nem ad teljes képet. Olyan ez, mint ezer millió kicsiny részlete létezésünknek, melyek megértése se egyben, se részletekként nem adatik meg számunkra, de mégis látjuk, tudjuk, hogy a részletben benne van az egész, és az egészben benne van mind a sok ezer milliónyi részlet.
Ahogy méginkább elõrehaladtam az idõben - ebben a "valamiben", melyet még szintén nem nagyon sikerült megértenünk -, és kifejezésmódom egyre inkább hasonult a bevett konvenciókhoz, a mindennapok küzdelmei közepette megrögzötten tartogattam csodáim emlékeit, s megpróbáltam õket összekapcsolni, átvilágítani, ízekre szedni és leigázni. El kellett mondanom másoknak is, hogy a nagy dolgokat sohasem érthetjük meg, miután sohasem tudjuk õket emberi, tökéletlen, "földhöz ragadt", hiányos és sokszor elhibázott értékrendjeink segítségével megfoghatóvá tenni. A nyugati ember számára olyan sokat jelent az anyag, és a fizikailag látható, elemezhetõ, leírható, kiszámolható és lehetõleg közérthetõ frázisok és formális nyelvek formájában kommunikálható világ, hogy az igazán fontos dolgok mellett teljes mértékben elsiklik. Olyan dimenziót választott magának, mely a tudás elefántcsont tornyának indult egykoron, de királya zsarnokká, hercegei börtönõrökké, lakói pedig egyfajta önként vállalt zárka keservesen szenvedõ nyomorultjaivá váltak. Szolgasorban tengődnek, tapogatóznak a sötétben, s próbálnak kiszabadulni az õket ért óriási igazságtalanság markából. Igen... mint megannyi bebörtönzött szabadgondolkodó éljük börtönlétünk mindennapjait, s nem igazán jut energiánk bilicseinket néha levetni, friss levegõt szívni, még kevésbé ezt megbeszélni, és közösen dönteni le börtönünk falait. Van néhány Monte Cristo grófja, akik érzik az igazságtalanságot. Egész életüket töltik azzal, hogy kitörjenek az ember csinálta kelepcébõl, miközben életüket mások élik helyettük, álmaik megragadnak életük korábbi dimenzióiban, s csak a pillanatra várnak, amikor reményük csillaga többé nem tûnik el az égboltról, hanem végre utat mutat nekik.
