Tulajdonképpen - bár ez kicsit szomorú - sokmindent megadnék egy napért, melyet újra eltölthetnék kisgyermekkori dimenziómban. Ahol ott van anyu, apu, a kedves fáim, a gesztenyék és a levelek, az öreg néni és bácsi, a padok, a sebek, mikor elestem és nagyon fájt, de méginkább mikor anyu meggyógyított. Ott van a bátyám, de ő is gyerek, és közelebb vagyunk egymáshoz, még ha bámultam is õt, s irigykedtem. A másik világ messze van, e dimenziónk hatalmas. Csak ezt látjuk, csak ezt értjük. Boldogok vagyunk, pedig nem is tudjuk, mi az a boldogság. Létünk mint a csillagok, milliónyi pontocska az égen, kápráztató jelenség, de egy csillagra ránézni nem lehet. Mire megvizsgálnánk a kishajót, a gesztenyét, a néni tekintetét, már szertefoszlott, röpke csoda volt.
Ez az időszak nagyon fontosnak tűnik. Talán ekkor gyökereznek meg bennünk legnagyobb meglátásaink kezdeményei. Mikor rádöbbentem valamire az életben, sokszor nem is a felismerés csodája ragadott el, hanem nem kevésszer egy kérdésözön: honnan jön ez a gondolat? Már máskor is éreztem ilyet... nem gyerekkorom régi, összetört üvegének egyik darabkáján csillant meg a fény, hogy emlékeztessen: már mindent láttam? Ez esetben épp a csillagok figyelmeztettek: nem láthatsz minket, szemérmesek vagyunk. A kis patak is ilyen volt a dombon, ahová nagymamám és néha nagypapám is elvittek, hogy kis papír hajókat bocsássunk vízre. A hely idillje, mássága, tökéletessége mára teljesen elveszett, részleteit nem tudom már igazan kivenni emlékeimbõl. Mire nagyobbacska lettem, hogy megvizsgálhassam a csoda alkotóelemeit, már jórészt eltûntek, elbújtak elõlem. Nagymama, nagypapa meghaltak, mielõtt megkerdezhettem volna õket errõl s arról, melyek fényt deríthettek volna talán még az idegen öreg néni szemében meglátott furcsa titok nyitjára is. Aztán késõbb, ahogy távolabb kerültem a gyerekkor misztériumától, s gondolataimat megtanultam elvárt, emberi nyelven megfogalmazni, azt mondtam: nincs olyan csoda, mely megvár bárkit is. Az életünk csodák sorozata, és többnyire csak a szépre emlékezünk. Nem tudjuk õket se megtartani, se elemezni, se megérteni, se utánozni, csak megélni, és csodálkozni rajta: milyen gyorsan szertefoszlott! Ekkorra nyúlhat vissza az az erõs meggyõzõdésem, hogy igazán semmit sem tudunk megérteni ebben a Földön élt életben.
