A gondolkodás, elmélkedés kényszere akkoriban még nem volt annyira jellemzõ rám, bár arra emlékszem, hogy más gyerekekhez képest talán habozóbb típus voltam, szerettem "kívülrõl" figyelni a történéseket, és különösen elveztem nyári üdülések alkalmával korán felkelni, és kimenni a balaton egyik stégjére horgászni vagy nézelődni. A hajnali világ teljesen más, mint napközben. Az ember úgy érzi, visszatér egy kicsit oda, ahonnan érkezett. A víz sima, a levegõ hûvös, szellő alig van, zaj, nesz nem hallik.
Az évek telnek, és én gondolkodom. Sokszor olyasmin, ami másnak magától értetõdõ, de hát gyerek vagyok. Ha jön egy vendég - az idõs bácsi, vagy néni, aki a család egyik rokona, akkor alaposan megvizsgálom õket. Elgondolkozom, milyen sokat éltek már! Én még mindig kicsi vagyok. Nekem még húsz éves koromig is nagyon sok idõ van hátra, olyan sok, hogy az az idő talán nem is jön el soha. Ezért úgy nézem õket, mint akik már irdatlan idõt töltöttek ezen a Földön. Olyanok lehetnek, mint a fák, melyek már akkor is itt voltak, amikor én állítólag még sehol sem. Nem értem mirõl beszélgetnek, vannak furcsa szokásaik, és kicsit kényelmetlenül érzem magam a társaságukban. Legfeljebb látogatók lehetnek egy másik világból, mert az én világomba valahogy nem illenek bele. Vajon ők is végiggondolták már mindezt? Vagy tényleg csak úgy tekintenek rám, mint egy fura kis jövevényre, egy trónbitorlóra? Nem tudni. De nem is kérdez ilyet az ember. Már hamar megtanítják nekünk, hogy ne kérdezzünk butaságot. Sőt, inkább ne kérdezzünk semmit se. Persze végülis mire is lenne az jó? Válaszok úgysincsenek, melyek igazan értelmesek lennének. És ez mára sem változott: lényegi kérdésekre az ember nem igen kap választ, bármilyen okos embert is kérdez. A válaszokat nekünk kell megadnunk saját magunknak, ki-ki saját belátása szerint. A dimenziók nem kompatibilisek. Egy térben, egy országban, egy Földön élünk, de ugyanazokat a dolgokat mégis mindenki máshogy látja. Vagy sokminden éppen nem is látható - ki ezt látja, ki azt. Felfogott világaink legalább annyira különböznek egymástól, mint szemünk, hajunk, bőrünk színe, vagy járásunk, mozdulataink, gesztusaink, temperamentumunk. Ahogy Babits írta a Halotti beszédben: "Ilyen az ember. Egyedüli példány."
