Mindennek persze nem vagyunk tudatában... Pedig gyerekként ellenállóbbak vagyunk a felnõtteknél, gazdagabbak vagyunk érzelmekben, képzeletünknek csak a valóság ránk kényszerített látszata szab határt, s a végtelentõl még nem távolodtunk el annyira, hogy higyjünk e földi világ elénk tárulkozó csodáiban. Mikor gyerekek vagyunk, e világ érdekes, új, lenyûgözõ számunkra - még nem láttunk ilyet. Az illatok, az érzések, s a hamarosan a jövõben tett utazásainkra utaló sok apró jel és ígéret otthonossá varázsolja új életterünket - e sok tekintetben földi zárkának mondható létezést -, s hasonlatossá a végtelennel, az örökkévalósággal, a létezés igaz formáival: a létformával, ahonnan érkeztünk. Nem tudjuk még, mi is vár ránk valójában. Nem vagyunk a földi élet különbözõ alapigazságainak birtokában, ezeket nem mondják el, hisz szerepet szánnak nekünk, mely szereprõl pont nekünk, a tanulóknak nincs még elképzelésünk sem.
Érdekes, mennyire él bennem az a sok benyomás, az illatok a kertünkben, a madárcsicsergés, a rádióban felcsendülõ szünetjel vagy a déli harangszó, az ebéd illata, a föld, a fű, a levegõ akkor még sokkal mélyebbre hatoló illatával elvegyülve. Egyes pillanatok, talán mert az örökkévalóságból érkeztem, és ezeket is a végtelen részének vélem, egész életemben el fognak kísérni. Az öreg néni, akit az ablakon át kikukucskálva, vagy az erkély alsó résén át lesve figyelek meg; az a néni, aki egy kis idõ múlva többé már nem sétál el a járdán a házunk elõtt, s akinek egyszer láttam az arcát, belenéztem szemébe, és sosem felejtem szemei furcsa mélységét. Sok ilyen néni és bácsi volt ott... Késõbb már nem fogok ilyesmit önkéntelenül észrevenni, mert más ingerek foglalják majd le gondolataimat. És közülük is csak a legmeghatározóbbak maradnak meg emlékeimben, pedig valószínûleg sokkal több ilyen alapozó élmény épült be személyiségem anyagába, melyekrõl nem is tudok, de attól függetlenül azok is éltetnek, vagy kínoznak. Édesanyám engem, a gyereket mindennel ellát, amire szükségem lehet, s ez nem is tudatosul bennem, mert ez természetes.
A kertbe ujjongva, nevetgélve szaladok le a lépcsõn, s vetem magam a játék, a természet, való világom birodalmába. A kertben vagy van valaki, vagy nincs. Ez nem is számít. A kertben mindig jó. A kert maga egy birodalom. Itt az ember úgy érzi magát, mint amikor meztelenre vetkõzve egy kellemesen hûvös vizû tavacskába veti magát az erdõ mélyén, és hirtelen szabad lesz. A kert nem különösképpen tiszta, vagy rendezett; vannak füves részek, melyek nem mindig vannak lenyírva; áll néhány fa, melyeket egyenként ismerek; a kertészkedéshez kedvet érzõ lakóknak itt-ott elkerített parcellája van a feljebb elterülõ részen, melyek állapotáról következtetni lehet az illetõ aktuális élethelyzetére - néhányat benõtte a gaz, máshol düledezõ, kopott festésû kis kerítések, esetleg ledõlt pad árulkodnak a régmúlt vidámságról. A kert házhoz legközelebb esõ felén egy kis tisztás terül el, közepén fenyõvel, s a füves rész körül a kert széleit szegélyezve néhány garázs áll. Szintén van itt egy nagyobbacska parcella, mely a házmesterékhez tartozik. Mindig furdallt a kíváncsiság: nekik miért van olyan nagy kertjük? A garázsok közt és mögött egyébként jókat lehet bújócskázni, a garázsok hullámpala teteje alá kincseket rejteni, és az ezeket összekötõ úton egy pingpongasztal is helyet kapott, ahol a nagyok játszanak. Emelkedik a terep, s van egy cseresznye, és egy meggyfa is. A kert legtávolabbi, felsõ részét egy igen nagy kertrész zárja, mely még a házmesterekénél is nagyobb. Emellett egy hasonlóan méretes, kerítéssel, és meg lakatos ajtóval is gondosan védett kert található, mely szintén titkokat rejt. A legmagasabb, legtávolabbi ponton kerítés van, melyen persze könnyû átmászni, és ott egy fákkal, bokrokkal sûrûn benõtt kis erdõ kezdõdik, és emelkedõ vezet felfelé a domboldalra. A kertben a levegõ mindig változó, kevés a beton- vagy más ember-alkotta csoda, és a magamfajta bizonytalan lélek otthon érzi magát egyszerû, de mégis elragadó másságában. A lakásban a játékokon kívül minden egyhangú, csakúgy, mint az utcán, ahol minden beton, és nincsenek se madarak, se légmozgás. A ház melletti kocsibejáró jelenti az igazi nagy választóvonalat a külvilágtól. Néha érkezik egy autó, de a kapu többnyire zárva van . Kint el-elsuhan egy gépjármû, vagy a villamos, óriási port verve maga után. Az autók száma viszonylag kicsi. Egészen el is veszti az ember a türelmét, ha pár másodpercen át egyáltalán nem tud átkelni a ház elõtti forgalmas úton. Pedig zebra sincs itt. A környéken van két kis élelmiszer bolt, és 10-15 perces gyaloglútra (mely ekkor még nekem talán 20 percet is kitett) nagyobb abc is van. Attól már nincs messze az iskola sem, ahová én is jártam. Útközben volt két, s ha nagyobb kitérõt tettem, három trafik is, ahol klassz játékok voltak. És biciklizni is lehetett sokat a környéken, meg fagyizni, és késõbb az osztálytársaimmal játszani, csintalankodni.
