A gyerekkor örök. Ami megtörtént, megmásíthatatlanul elmúlt, s ebben az elmúlásban - ellentmondván a mulandóságnak - az örökkévalóság részévé vált. Ahogy az évszázados fák gyökerei sem tudnak már másként nõni, mint ahogy elindultak, ágai másként tekeredni, mint ahogy azt az elsõ szelek, s környezõ növény testvérei megengedték neki, s nem képesek anyagának húsába beépült nyomokat, emlékeket megváltoztatni - ezen emlékek még nagyon sokáig elkísérik a felcseperedő lényt, s emlékeztetik gyermeki tehetetlenségének megváltoztathatatlan, könyörtelen, de nagyon is lényeges emlékeire. A gyerekkor sokszor nem könnyû megpróbáltatásai, ahogy a fa göcsörtjei, melyek kialakulásukkor bizony maguk is nagy fájdalmakat okozhattak, idõvel megszilárdulnak, megkövesednek, beépülnek. S késõbb azokra mint megszépült emlékekre gondol vissza az ember, hisz akkor már ez ebből kialakult anyag - csont, porc, izom, hús, lelkesedés, szeretet, gyûlölet és dac - tartja fent magát az embert. Kezdetben az élettõl kapott ütéseket is sokkal nagyobbnak érezzük mint késõbb, de gyorsan növekszünk, s fiatal hajtásként a rendelkezésünkre álló energiatöbblet mégis nagyobb védelemmel lát el, ahogy a nádszál, vagy a sas is könnyedén túléli az orkánt, bármilyen dühödt is legyen, miközben máshol egész erdõket tehet a földdel egyenlõvé.
