Magamból kivethetetlen bánatom oly szorosan zárom magamba, mintha édes szerelmem volna, kivel immár örökké eggyéválni szeretnék. Mintha egyfajta kéjt okozna... mintha elfogadtam volna... de nem. Se elkergetni, se elpusztítani nem tudom, tehát úgy szorítom, ahogy csak tudom. Nem hagyok neki levegõt - e bordáim közt megakadt halálos golyó többé nem mozdul. Egyre mélyebbre hatol, s én is egyre jobban magamba zárom, míg már csak a belõle kisugárzó fajdalom éltet, s azt hiszem, nincs más Pokol.
Halálos sebem földi létem végéig elkísér, s már-már azt hiszem, lelkemig hatol - de nem, csak testemet marcangolja, rámzúdítja a fizikai dimenzió minden lehetséges átkát, elûzni nem lehet, harapásai végzetesek. Tudom viszont, hogy ő, mint e létezés részese itt marad, míg én hamarosan, vagy soká, de egyszer mindenképpen szabadulok e helyrõl: új világok, új tapasztalás, új végzetek, új tragédiák epekednek utánam.
