Az utcán elõttünk gyaloglón gyakran önkéntelenül is megakad a szemünk. No nem feltétlen azért, mert bájos, kedves, vonzó, vagy valamiért érdekes, hanem csak úgy. Valahova végtére néznünk kell, és az ütemes elõrehaladásban nem sok fogódzója marad a szemnek, mint az elõtte, vagy esetleg mellette haladó emberek. Ezt mindenki önkéntelenül megéli, de ha eltöprengünk ilyen apró dolgokon, akkor sokszor érdekes felismeréseket tehetünk. Például mikor egyszer előttem egy nálam idõsebb, külsőre nem különösebben szimpatikus, viszonylag rendetlen öltözékű, dohányfüstös, slampos úr rótta az utat, rádöbbentem valamire, ami feje tetejére állítja a logikát: lehet, hogy holnap bármit megadnék majd azért, hogy az ő helyében lehessek. Nem tudjuk, mi vár ránk, mikor, s hogyan ér a vég, vagy hogy hol kapunk egy másik szerepet. Egyet tudunk: szeretünk élni, s szeretnénk bizonyos dolgokat, sőt, nagyon is sok mindent megvalósítani az életünkben, s ebbe az elvárásrendszerbe nem nagyon fér bele az a kilátás, hogy esetleg idõ elõtt végezzük. Vagy új járunk, mint Kafka hõse, aki egy reggelen valamiféle irtózatos hernyóként ébredt ágyában.
Nem tudom, igazán mi vezetett erre a következtetésre, s azt sem, hogy e következtetés miatt lettem-e arra figyelmes, hogy a következõ szélesebb sugárúton való átkeléskor a mellettem párhuzamosan közlekedõ, velem ellentétes irányba, tehát felém tartó teherautó hirtelen kikerült valamit, majd folytatta egyenes vonalú, velem párhuzamos útját. Vajon mi az esélye annak, hogy az a pillanat, amikor a jármű kb 30 és 40 km/óra közti sebességgel felém tart, tovább halad, és (más gyalogosokkal együtt) én is áldozatául esek? Ez az esély - reméltem - kicsiny. S talán nem is vettem volna észre, ha nem irányítja figyelmemet rá az elõttem bandukoló, különösebben nem irigylésre méltó úrral kapcsolatos villámgondolat. Mindannyian rendkívül esendõk vagyunk, sokkal inkább, mint azt el mernénk képzelni, vagy meg mernénk vallani. Így nem érdemes másra úgy tekinteni, mintha ő kevesebb, értéktelenebb, sikertelenebb, vagy boldogtalanabb lenne nálunk.
Az egy idõpontban végzett merés (sokszor szerencsénkre) csak arra az egy idõpontra vonatkozik. Mi is, mások is, s a körülményeink is folyamatosan változnak, mely mindent egészen más megvilágításba helyez. Melyik életet értékelnénk többre? A jó körülmények közt született, rendkívül tehetséges, okos fiatal ügyvédet, aki elsõ két nagy szakmai sikere után hirtelen mégis lovasbaleset áldozataként tolókocsiból szemlélheti a világot élete hátralévõ napjaiban? Vagy a parasztlányét, aki - bár rettentõ kietlen és reménytelen helyzetbõl, egy elhagyatott tanyán töltötte gyerekkorát, és édesanyját már nem is ismerte, de egy "csoda" folytán még igen fiatalon elvesztette zsarnok apját, és kénytelen volt útra kelni, hogy fenntartsa magát, s ezúton pártfogásba, jótékony környezetbe került, ahol szokatlanul jó eredményei boldogabb emberré tették, mint sok eleve ott született, s azon körökben otthonosan mozgó embert? Vagy az egyszerû embert, aki a világ elvarásainak fittyet hányva egész hosszú életén át a periférián tengõdött napról-napra, megtartva magának az egyik legfontosabb kincset: a gyermeki boldogságot? A lista hosszú. Azok listája, akik túl hamar távoznak, vagy térnek le útjukról. És visszatektintve, vagy egy temetõben körülnézve az embernek óhatatlanul is elszorul a szíve, mikor vadidegen, találomra kiválasztott, már rég elhunyt emberek ötlenek az eszébe: vajon ő megkapta-e amire vágyott? Vajon képes volt-e eleget adni abból, amibõl szeretett volna? Megadta-e számára az élet azt, amit várva várt? S ebben mennyi múlt rajta, s mennyi csillagán, vagy körülményein? Mi hogyan cselekedtünk volna? S legfõképp: mi hogyan kerültük volna el a mások által is elkerülhetetlen, végzetes eseményeket, melyek eltérítették az illetõt választott útjától?
Egy biztos. A múlt mindig érdekes, mert tanít bennünket. A jelen nem igazán létezik, a jövõ pedig teljességgel ismeretlen. Tehát amíg még van idõnk, örüljünk neki, örüljünk egymásnak, örüljünk azoknak is, akiket nem szeretünk, akik csúnyák, álnokok, rosszindulatúak, vagy bántók velünk szemben. Ők lehet, hogy odaérnek, ahová mi is anyira el szeretnénk jutni. Öt év múlva lehet, hogy az öreg úr megy el a mellett a ház mellett, melyet mindig meg szerettem volna nézni, de rohanó mindennapjaimra hivatkozva sosem szántam idõt e fontos zarándokút megtételére. Mikor bosszankodom, hogy az elõttem levõ lassan halad. Mikor a sorban állva nem állhatom, hogy elõttem még tízen is állnak, s tolakodnék. A félig-másvilagról visszatekintve irigylem azt az embert is, aki csak egy év múlva fog egy sokkal hosszabb sor végére beállni, halk szóval illetve, és mosollyal nézve az elõtte, és a mögötte állókra, tudván: ő odaér. En már nem fogok.
