A múlt mindig is foglalkoztatott. Olyasmi a múlt, amely - bár látszólag egyre inkább kicsúszik a kezünkbõl - elérhetőbbnek tûnik számunkra, mint a jövõ. Joubert írta, hogy "a felejtés elõre, míg az emlékezés visszafelé visz az idõben." Akár egy rokon, vagy jobarát, akit elvesztettünk, s bánjuk, miért nem cselekedtünk vele kapcsolatban így, vagy úgy, amíg élt. Nagyon szeretnénk újra látni, sok mindent megkérdezni tõle, elszalasztott alkalmakat mégis megélni együtt, és bizonyos dolgokat meg nem történtté tenni, vagy megmásítani, melyek alakulásáért felelõsséget érzünk. Mondják, a nosztalgia, a múlt kutatása, a túlzott elmélkedés, melankólia nem egészségesek, visszatartanak, lelassítanak. De hát nem éppen lassulnunk kellene, legalább életünk bizonyos síkjain? Nem ízletesebb-e az étel, ha lassan fogyasztjuk el, és ha kevesebbet veszünk belõle? Nem édesebb-e az élmény, melynek a tetõponton, vagy még az elõtt szakad vége? Nem gazdagabb-e az, aki látszólag jóval kevesebbel is beéri másnál, és mégis sokkal boldogabb? Aki a dolgoknak a lelkét érinti meg ahelyett, hogy csupán felületes, fizikai valóságunkba kisugárzott, közvetlenül érzékelhetõ tulajdonságaira koncentrálna?
Apám mondta egykor, hogy a dolgoknak lelkük van. Nemcsak az állatoknak, és a növényeknek, hanem a tárgyaknak is. Amikor valami elromlik, eltörik, tönkremegy, akkor - az ő szavával élve - az a valami "megbetegszik", s többnyire az eldobás vár rá. A dolgok életben tartása, megjavítása, és hosszan tartó értékelése nem divat. A látható világ egyre csak "vacakosodik" a növekvõ szeméthalmok árnyékában - a pillanatra, értékeinkre, lényeges, elvont ideáinkra egyre kevesebb figyelmet szánunk, miközben elmerülünk egyfajta mániás száguldásban, mely az új, de kézzelfogható valóságok hajkurászásában merül ki, míg a múltat, sőt, a jelent is egyre inkább leírjuk, leértékeljük, becsméreljük. Ez nem helyes.
Visszagondolva életem eddigi szakaszára, leginkább az fog meg, hogy már eddig is (sőt, már életem jóval korábbi pontjáig is) mennyire nagy, mennyire felfoghatatlan gazdagságban volt részem. Ez a gazdagság legkézzelfoghatóbban a múltban található. A múltban, melyet valamennyire ismerünk már, bár kevesen vagyunk, akit hagytak, hogy érdemben átélhesse és értékelje a vele történt eseményeket, s még kevesebben, akik magunk sem tagadtuk meg ezt az átélést saját magunktól. Lehet, hogy már minden lehetséges dolog megtörtént, vagy megtörténhetett volna velünk a figyelemre méltó események közül, melyet e földi dimenzióban lelkünk tapasztalhat. A múlt közel sem olyan véges, mint ahogy azt ismert meghatározásai látszólag magyarázni próbálják. A múlt lényeges mérföldköveinél nem hogy akkor sem idõztünk eleget, amikor alkalmunk lett volna rá - s ezért sem él bennünk élménye a jelen meggyõzõ valóságával és meggyőző erejével -, de utólag sem gondoljuk végig a lehetséges múltak, a sokezer múltbéli lehetséges jövõ esélyeit.
Mondják: az élet útvesztõjében a választás ma már leginkább a mi kezünkben van, s személy szerint mi magunk vagyunk saját szerencsénk, vagy balszerencsénk legfõbb kovácsai. Ezt sokan a jelenre vonatkozóan sem fogadjuk el. Talán nem emlékszünk, hogy a különböző utak közti választás lehetõsége és felelõssége már a múltban is számtalanszor nyitva állt elõttünk a vagy tisztán, vagy ködösen, vagy egyáltalán nem látható, csak sejthetõ utak formájában? A múlt irányt ad, s nem csak saját életünk történelemkönyve áll nyitva elõttünk úticélként és tanulságként, de másoké is. Ha van bennünk mersz, hogy a múlt egy-egy ösvényét járva felfedezõutat tegyünk, a látottak egészen megvaltoztathatják a magunkról vagy másokról eddig alkotott képünket, sót, világnézetünket is.
Nemcsak egyfajta múlt létezik. A múlt ugyanolyan sokrétû, sûrû, buja õserdõ - beleértve saját múltbeli, ebben az életünkben már megélt világainkat - mint a jövõ kifürkészhetetlen ígéretei. És ha igazán belegondolunk, olyasmi, hogy jelen nem is létezik. A papírra vetett, vagy csupán a szemünkkel követett folyamatos vonalnak csak már elhagyott, és még nem látott része van, pillanatnyi jelen helyzete, nagysága, felfogható valósága nincs. Ilyenformán nézetem szerint mind a múlt, mind a jövõ egyformán végtelenek, egymással rokonok és összefüggõ, egybetartozó fogalmak. Szeretem a múltat, mert csak akkor van mozgásban, ha akarom. A múlt lehetséges jövõin lehet, és érdemes elmélkedni. A "Mi lett volna, ha" kérdés, és saját döntéseink és életútjaink alakulásának boncolgatása önmagában érdekes, szédítõ távlatokat nyit meg. De már a megtörtént események is olyan gazdagok, mélyek, és kiaknázatlanok, hogy el se kell merészkedjünk kialakult, megvalósult ösvényei és sztrádai élményeinek átérzésén túlra. Múltunk, és fõleg mások érdekes múltja - akár egy szivárványos színekben játszó akváriumbeli mikrokozmosz - lelassítható, s teljesen megállítható, kimerevíthető. A rohanásra, befolyásolásra, ráhatásra nevelt egyéniségünk hajlamos a múltat is csak folyamatában szemlélni, lehetõleg minél nagyobb elõre történõ ugrásokat tenni, egyszerûsíteni és olcsó következtetések unalmas képleteibe szorítani.
Végeredményben arról szerettem volna írni e szakaszban, hogy igazán nem használjuk ki lehetõségeinket, melyek megadatnak nekünk. Könnyebb csatlakoznunk egy csoporthoz, egy gondolati áramlathoz, egy forradalomhoz, vagy egy valláshoz, mely leveszi vállunkról a szabad gondolkodás, a végtelenrõl való meditáció elsõre aggasztónak tûnõ terhét. Elfogadjuk mások igazságait és hazugságait, tárgyainkat - ahogy ezt elvárják tőlünk - eldobáljuk, a múzeum képein - ha egyáltalán elvetõdünk egy tárlatra - tempósan ügetünk végig, s nem állnánk meg, hogy egy alkotást újra megnézzünk, majd megint, s évek múltán is visszatérjünk hozzá. Néhány festmény, akár a zene, vagy a természeti jelenségek, varázslatos hatást gyakorolnak a nézõre. A kép hangulata elébb nyugodt, de máskor felfedezünk benne valami eltérõ, addig nem ismert, apró jellemzõt, mely más megvilágításba helyezi egész értelmezését. A képrõl visszatekintõ arcok közül sok - legalábbis számomra - kitörölhetetlenek emlékeimkbõl, s az arc, mikor újra meg újra ránézek, más benyomást vált ki belõlem, s arckifejezésébõl más és más üzenetet olvashatok ki.
A múltban nagyobb biztonsággal mozoghatunk, mint a jelenben, mert azok a múltbéli lehetõségek, lehetséges múltak, melyek nem valósultak meg (vagy melyek megvalósulásáról nem tudunk) igen kiszámíthatóvá, egyszerûvé, és biztonságossá teszik számunkra e múltbéli dimenziók világát, annak határait, szabályait, lehetõségeit. Ami ma, vagy - a választott múlt régiségétõl függõen - a múltban megtörténhetett, egymástól fényévekre vannak. Mai relatív elõrehaladott tudásunkkal és elménkkel olyan kérdéseket tehetünk fel a múlt szereplõinek az õket és tetteiket képviselõ események vizsgálatával, melyek méginkább leszûkítik a múltban cikázó tényezõk mozgásterét, s méginkább kidomborítják, és felnagyítják szereplõink igazi indíttatásait, a történések valódi jelentését, mûködését, jelenünk alapköveinek rég elfeledett, eltemetett, s megporosodott magyarázatát. A lelket, legbelsõbb indíttatásainkat, reakcióinkat, jól megtanult leckéinket és további feladatainkat - mint barmi mást, melyet vizsgálni akarunk - leginkább leegyszerûsített modelleken keresztül érthetjük meg a legkönnyebben. Iván Genyiszovics egy napjába, egy iszonyatos, hihetetlen helyzetbe került lélek akarata ellenére kialakult szorult helyzetét elemezhetjük nagyon is valódi helyzetében, és meggyőződhetünk a lélek felemelõ nagyságáról és nemességérõl, melyrõl tanúbizonyságot ad mezítelen, védtelen, természetes állapotában.
Olyan érzése van az embernek, hogy a múltban megélt események valahogy nem fejezõdtek még be. Legalábbis javíthattunk volna rajtuk, másként is csinálhattunk volna dolgokat. De legalábbis sok mindent egyszerûen nem fejezhettünk be, és ezért is kell visszamenjünk az időben, hogy újraéljük a pillanat idõtlenségét, és igenis teljesen be tudjuk fogadni az egyes élmények nyújtotta lelki utazás értékeit.
