- Nézd Tibi. – valóban a belépő lány meseszép volt hosszú haja olyan volt, mint az olvadt csokoládé. Fehér bőre volt nem volt agyon szolizva a rúzsa diszkrét, de csábító. Nem az a szokvány piszkafa mindene ott volt ahol kellet és az alatt, a pár lépés alatt mindent meg is néztem. Aztán csak a szemét láttam. Ott állt előttem. Belevesztem azokba a barna szemekbe. - Helló, meg hívsz, valamire vagy csak nézel? – némi idő kellet, amíg eljutott a tudatomig, hogy hozzám beszél, ez a csoda hozzám beszél. - Ja. – úr Isten én nem vagyok idióta. Pedig most még nekem is úgy tűnik. Akkor ő mit gondolhat rólam. De nem tűnt sértődöttnek. Nevetett, kacagása végig gyöngyözött a gerincemen, a döbbenettől földbe gyökerezett a lában. Mert az érzésbe bele feszült az ágyékom. - Szóval, mit iszol? Meghívlak én. Úgy látszik, kettőnk közül én vagyok magamnál. – és valóban elment két sörrel tért vissza az üreset kivette, a kezemből a telit bele és csak mosolygott én pedig még idiótábbak éreztem magam. - A barátod mindig ilyen szűkszavú? - Á dehogy rendszerint be nem áll a szája. Ennek te vagy az oka. –a lánynak elkerekedett a szeme hol a srácot nézte hol engem. - Te miattam vagy ilyen fura? - Fura vagyok? – végre meg tudtam szólalni. - Szerinted nem? – nem volt bántó vagy kötekedő egyszerűen csak kíváncsi. - Jó, váltsunk témát, gyere táncolni. – megfogtam a kezét nem ellenkezett. - Ok. Hiszen akkor nem kell beszélni, csak vigyázz nehogy a lábad akadjon el. Erre nem is válaszolok csak egy grimasszal jutalmazom amit ő egy sugárzó mosollyal viszonoz. A tánc meg rémített. Mihelyt magamhoz húztam, végem lett a lány illata betöltötte az orom felforrósította a vérem. A mozgása kikergetett minden gondolatot a fejemből, ami eddig véletlenül még ott maradt. Belefúrtam az arcom a hajába tenyerem a csípőjére simítottam, nem tudom, milyen zene szolt azt hiszem nem is halottam a fülemben doboló vérem ütemére mozogtam. - Abba kéne hagyni. – hangom elcsuklott. - Vagy folytassuk máshol. – azt hittem nem jól hallok. De a szemébe nézve rá kellet jönnöm ő is ugyan így érez. Nem kellet messze menni a szomszéd lakás az enyém. Nem fordítottunk sok időt az előjátékra szinte a vetkőzés alatt letudtuk. Teste pont olyan vágytól fűtött volt, mint az enyém, beléhatolva a forrósága vágyam még tovább fűtötte nem emlékszem, hogy valaha kívántam volna így nőt, de most ebben a pillanatban azt reméltem soha nem múlik el. Mert ezt az érzést életem minden napján érezni akarom. Vágyunk csillapultával egymást átölelve aludtunk el. A hold fényére ébredtünk, a csillagok ezüst pöttyöket rajzoltak a lány bőrére. - Gyönyörű vagy. Még a neved sem tudom. - Számít? - Szerinted nem? - Az csak egy szó. – megrántotta a vállát mintha valóban nem lenne jelentősége. – Gyönyörűek a csillagok. Ha kívánhatnál, valamit a Hajnalcsillagtól mit kérnél. - A Hajnalcsillagtól? Semmit….. – nem tudtam befejezni testem hatalmas erő rántotta görcsbe mintha kiszorították volna belőlem a levegőt. Eltűnt a szoba, a lány. Csak a fájdalom maradt a testemben, ami még hosszú ideig kínzott aztán lassan csillapult. Ismét otthon voltam kopogtattak. A lány állt az ajtóban. - Szia, kedves. – átölelt csókolt. Valami kimaradt? Mért van itt? Mért így? De csókja elűzte a kétséget tudtam minden pont úgy jó, ahogy éppen most van. Kezem otthonosan csúszott a blúza alá. Lelkem mélyén tudtam nem először teszem, nem most van velem így itt, először de hova tűntek az emlékek? Mintha az iménti fájdalom törölte volna az emlékeimet. De nem volt sok időm ezen agyalni már az ágyon voltunk csókoltuk marcangoltuk egymást ismeretlen erő feszítette a testem, birtokolni akartam tudni, hogy csak az enyém. Hatalmas robaj tépte ki tudatomat a kábulatból, aztán egy erő a földre rántott minden olyan gyorsan történt olyan valószerűtlen volt mintha egy film lett volna, de mégsem mert éreztem a fájdalmat az arcomba sújtó ököl súlyát. Halottam a lány félelem szülte sikolyát. Az ütések, amiket éreztem nem a testem érték, a lelkem sérült tört darabokra minden egyes csapással, mert most már a szavakat is halottam és a mondatok mintha megöltek volna. - Te mocskos, büdös kutya! Te alávaló mocskos állat! Azt hited egy percig is, hogy a lányom egy ilyen semmi állatnak tartogattam?! Te fekete kutya fattya! – a lány sikítása volt az utolsó, amit halottam. Saját sírásom hangjára ébredtem, mindenem fájt megmozdulni sem tudtam olyan voltam mintha minden porcikám összetörték volna, de mégsem a testem fájt lelkem kínja ennél sokkal nagyobb volt. Rá kellet jönnöm gyáva, vagyok mert vissza menekültem a jótékony puha kábulatba. Mikor magamhoz tértem a külvárosban jártam siettem, valahová de nem és nem tudtam felidézni, hogy hova szaladok ilyen nagyon de éreztem szívem minden rezdülésében, hogy ez nagyon fontos. Még szerencse nem kellet tudnom a testem tudta merre halad már nem agyaltam azon, hogy hova tűnt az eltelt idő és mért pont itt vagyok és mi dolgom itt egyszerűen csak hagytam, hogy megtörténjen velem, aminek kell, hogy történjen. Egy szürke bérház előtt befordultam a kapualjba sietős léptekkel szaladtam fel a lépcsőn szívem felgyorsulva vert kamaszos izgalom vett rajtam erőt mintha az első randira rohannék. Egy kopott ajtón kopogtatás nélkül léptem be. A lány volt ott rám nézet szeme ezer szikrával gyúlt ki a nyakamba ugrott egész testével hozzám simult. - Annyira vártalak. – szája az enyémet kereste csókja feledtette az iménti még lelkemben vibráló fájdalmat. Kezem a mellére simult nem kerestem okokat csak élveztem a testemet beborító vágyat. De amint lejjebb siklott a kezem, megdermedt bennem még a levegő is, kezem domborodó pocakot simított. Eltoltam, hogy a szemébe nézhessek. És akkor azokban a szemekben megláttam mindazt, amit én mintha elfelejtettem volna. Az együtt töltött időt, a szerelmet, ami mindkettőnket arra indított, hogy mindazt a kínt bevállaljuk, ami mögöttünk van. A sóhajokkal, fülledt vággyal teli éjjeleket, azt a semmihez sem fogható érzést, hogy tudjam vár, engem. Hogy egy ilyen csodának én, kellek. A boldogság, amit akkor éreztem, amikor megtudtam a babát. - Mi van olyan fura vagy? - Szeretlek. - Nos, most már ajánlom is. Vacsoráztunk, nevettünk, s bár emlékeim még mindig nem voltak, de szívem tudta, hogy ez így van már rég óta. Végre tartozom valakihez. Éles sikításra ébredtem, a lány sírt zokogott mellettem alatta az ágy csupa vér. Tudtam mit jelent, de nem akartam elhinni nem akartam tudomásul venni. Mentőt hívtam, a korházig öleltem a zokogó lányt majd szó szerint kivették az ölemből és elvitték órákkal később jött oda egy orvos és foghegyről odavettette, hogy a baba elment. Hogy lett volna kérdésem az nem érdekelte közölte, amit kellet és ment. Álltam a folyosón, sírni szerettem volna, de nem voltak könnyeim csak belül zokogtam, belül a múló idővel szép lassan meghaltam. Mikor már úgy éreztem nem bírok többet elviselni mikor már annyira fájt, hogy tudtam nincsen több erőm. Jött a már ismert fájdalom, összerántotta a testem olyan erővel, hogy az újabb kín elől tudatom elmenekült. Nem tartott sokáig magamhoz térve ismét a lakásban voltam, édeskés fűst lepte el a lakást, nem volt időm nézelődni egy felém repülő tányér útjából kellet mielőbb kitérni. Sikerült, de csak pillanatnyi haladékot nyertem jött a következő. - Mi van? Elment az eszed? – nem tudtam mennyi idő telt el az iménti emlék és a mostani helyzet között, mert most már tudtam, hogy ez csak emlék nem valóság. Valami torz fintora miatt a sorsnak a múltam bizonyos részeit élem újra. - Te mocsok bezártál. – ez nem az a lány volt, akit pár perccel ez előtt a korházba vittem. Fogalmam sincs mennyi idő telt el, de ez a lány gyűlöl engem, hova tűnt a szerelme? - Honnan szereztél anyagot? - Hányszor mondjam, hogy ez kell nekem! Ez gyógyszer. - Ez nem gyógyszer ez anyag és szép lassan megöl téged. – fürgén ugrottam el a következő tányér elől figyelembe véve, hogy nem tűntünk gazdagnak már nem lehet sok lövedéke. Mellé értem átöleltem nem tiltakozott éreztem mennyire gyenge. Leültünk a padlóra ringattam éreztem ezt már többször megtettem ki tudja mióta tart ez így segítség kell ez így nem mehet tovább. Csendben volt attól féltem baja esett, de nem csak az ablakon keresztül az éjszakát nézte a fogyó hold hegyén ülő csillagot. - Ha kívánhatnál, valamit a Hajnalcsillagtól egyetlen egy valamit mi lenne az? - Nem kívánnék semmit, mert ez hülyeség. Neked pedig segítség kell, el kell mennünk egy klinikára. – mintha kígyó marta volna úgy pördült meg az ölemben szemei olyan haraggal égtek, hogy bele nézni sem mertem. Nem akartam elhinni, hogy így gyűlöl engem. - Vedd tudomásul, ha elviszel, elhagylak, hallani sem akarok rólad többet! Érted?! Én nem vagyok drogos! Bár azt mondják, hogy a drogosok nem emlékeznek dolgokra ő emlékezett nem akart látni soha többet. Később értesültem róla, hogy sikerült meggyógyult, de nem akart tudni rólam. Az utolsó találkozáskor üres tekintettel karolt az apja karjába és sétált el mellettem a klinika kapujában. Olyan üresen dobbant a szívem mintha kőből volna. Most ismerősként üdvözöltem a fájdalmat, hiszen tudtam elvisz, innen jótékony homálya feledteti azt a pillanatot amikortól a szívem halott. Ébredéskor jeges szél mar az arcomba, hideg hó hull sűrű pelyhekben. Az állatkertbe egy padon ülök, nem is töprengek rajta mért pont ott vagy mért pont most. Csak várok, hogy megtörténjen, amiért itt vagyok. Bízom benne, hogy előbb, mint hogy hóemberré dermedek. - Szia. – egy csepp gyerek áll előttem nem úgy tűnik, mintha idegen lenne, sőt úgy hat rám mintha ismerne. Barnaszemeibe nézve már azt is tudom, hogy honnan. Szívem gyorsabb ütemet diktál, mint eddig bármikor ez, akis ember az övé. És hogy ismer, azt jelenti, hogy találkoztunk, de mért? - Bocs, hogy késtünk, de tovább tartott ellógni. – nézem a lányt már nem az, vonásai megkeményedtek szeme is mélyebb szint öltött tartása sem olyan, mint akkor régen megtiporta az idő ez látható hiába akarja leplezni a drága kabát. Észrevette, hogy bámulom mintha idegen volna, hiszen az, nekem az bármennyire tudom, hogy hiányos emlékeim között megbújik a válasz is, amire most nem lelek rá. Akkor sem tudom ki ez a nő és mit akar tőlem az a lány, akit szerettem elveszett, de mégis ahogy figyelem a mozdulatait, ahogy a kicsit öleli megigazítja a sapkát rajta. A gondoskodás ezer formáját, fájdalmat lop a szívembe a harag ez a harmónia a miénk is lehetett volna. De tudom, nem az a gyerek nem az enyém a lány nem tartozik hozzám sokkal valószínűbb, hogy a férje mellől lógott el, hogy velem töltsenek némi időt. - Holnap nem jövünk, gyanakszik. - Akkor mikor látlak megint. – meg fogom, a kezét reszket, valahonnan tudom nem a hidegtől, fél. Egyszerűen jön, mert látni szeretne, de közben retteg. - Nem tudom. Majd hívlak. – elhúzza, a kezét rám néz a szeme könnyes. - Mami ne sírj. – kicsi meg simítja, az anyja arcát aztán rám néz haragosan. – Ne bántsd te is. Mintha gyomorszájon vágnának „te is” valaki bántja őt a keze után nyúlok, magam felé fordítom. - Enged, hogy segítsek. – a visszatartott könnyek most utat találnak csillogó csíkokat rajzolnak alabástrom bőrére, csak most tűnik fel mennyire fehér. - Nem lehet, nem tudod, ki ő még bajod esne, és azt nem bírnám ki. – feláll, a kicsit kézen fogja és elindul az ösvényen. - Tudod, mami mit kérnék a Hajnalcsillagtól? Azt, hogy te sose sírj. – a kicsi még csacsog, de bennem ott marad a fájdalom, hogy hányszor láthatta már sírni a mamit és én vajon még meddig hagyom. Nem gondolkodom, a düh hajt. Még azon sem elmélkedem, hogy honnan tudom, hova kell mennem egyszerűen végig, rohanom a város. A szigeten a jól ismert helyen megállok a fa mögött, ami mögött ki tudja hányszor álltam már. És várok, a szürkület gyorsan megtalál, jótékony homály fedi el az erdőszélt és az előttem elterülő villát. Csikorgó gumikkal megjön a ház ura. Kirúgja maga alól a gépet és rohan, be a házba szinte azonnal meghalom a gyereksírást, nem berzenkedik a lelkem tehát ezt sem először halom. De aztán valami változhat, mert férfihang vegyül, a kiabálásba nem értem mit mond, de a nő és a gyerek most már együtt sír. Nos, azt hiszem, a problémára tudom a választ eddig tűrtem lerohanok a domboldalon be a házba a férfi markában rémülten veszem észre az alélt nőt. Ökölbe szorult kezem nem kíméli iszonyatos erővel verem állon azt gondoltam péppé verem, de nem jött össze, még egy ütésre nincsen időm, a tudatom jeges fájdalommal úszik tova, még látni vélem az ajtó takarásában álló férfit. Ez nem az a fájdalom, amit eddig éreztem ez nem a szívem fogja, össze ez beborítja az egész testem. Tompává, élettelenné tesz. Ébredésem nem kíséri új helyszín életemnek nincs új színpada bár hangokat hallok, de nem látok senkit és a hangok is messziről jönnek mintha nem is nekem szólnának, csak véletlen meghallottam őket mintha hallgatóznék. De ez a hang, ismerős ezt ismerem ez az övé. Görcsösen figyelek, hogy haljam, értsem, mit mond. - Dr. úr. Kérem, mondja, el őszintén kérem, ne kíméljen. - Hölgyem már mondtam, a barátja súlyos balesetet szenvedett a sérülései komolyak külön, külön is életveszélyesek. A kóma most a legjobb dolog, ami történhet vele. - Túléli? - Nézze, kérem biztos, hogy rontja az esélyeit, hogy az elmúlt nap folyamán háromszor élesztettük újra, de hihetetlenül küzd a barátja. Hatalmas élni akarás van benne. Szóval így állunk balesetem volt persze. Ki tudja mit tettek azok a testemmel, de most már azt is tudom mi volt a fájdalom. Nagyon, nagyon akarok felébredni. Mozgolódásomra felfigyel, a lány is kirohan aztán hatalmas ribillió lesz. Orvosok, nővérek rohangálnak körülöttem, ha kinyitom a szemem szédülök ha becsukom idegesít, hogy nem látom mit csinálnak körülöttem. Aztán csend lesz, kinyitom, a szemem remélve végre egyedül vagyok, de nem. A lány ül, ott mellettem rám néz, arca csupa ránc kialvatlan szemeit hatalmasra nagyítja a könny. Rámosolygok, hogy tudja nincs baj de minden apró mozdulat fáj. - Tudod mit kértem a Hajnalcsillagtól? – megrázza a fejét amitől megindulnak a könnyei a kezemért nyúl ráhajol, most én is könnyes vagyok. - Nem szerelmem mit? - Az egyszer volt életünket.
