Csata a ködben

A hajnal első derengésére a csillagok halványodni kezdtek, és a keleti égbolt lassan kivilágosodott. A magányos tengeren egy hajó haladt előre dagadó vitorlákkal. Az oldalán megtörő hullámok habzó táncot jártak körülötte.
A korvett főárbocán vörös lobogó lengett nem titkolván, hogy ez egy kalózhajó. A fedélzeten néhány matróz ácsorgott a korlátnak támaszkodva.
- Vitorla a baloldalon! – kiáltotta valaki.
- Milyen? – kérdezte egy dörmögő hang.
Az árboc hegyében kuporgó alak nem válaszolt azonnal, csak fürkészte a távolt.
- Lobogó nélkül van, de ez nem is egy, hanem három hajó, uram.
A kapitány helyettese, aki már közel járt az ötvenhez, a parancsnoki hídra sietett. Távcsövét a közeledő hajókra szegezte.
- Ezek biztos angolok – morogta. – Henry, hívja ide a kapitányt!
Egy vékony termetű, magas, fejlett izomzatú férfi harsány hangon válaszolta:
- Parancsára, Mr. Roberts!
- A többiek a helyükre! Ne kelljen kétszer mondanom átkozott naplopók!
A hajón hatalmas nyüzsgés kerekedett. Többen a fegyverállványokhoz rohantak, hogy magukhoz vegyenek egy-egy puskát vagy karabélyt. A többiek az ágyúkhoz siettek, hogy felkészüljenek egy esetleges ütközetre.
Henry dörmögve ment le a kajüt felé. Tudta jól, hogy a kapitány nem szereti a rossz vagy váratlan híreket. Előfordult, hogy dühödt ordítozásba tör olyankor ki. Ráadásul az angolokat mindennél jobban utálta.
Kissé bátortalan, de gyors léptekkel ment a folyosón, majd megállt egy ajtó előtt. Idegesen megvakarta a tarkóját, és kopogásra emelte a kezét.
- Gyere be! – utasította bentről valaki.
Henry benyitott, és egy kicsiny, de annál fényűzőbben berendezett helyiség tárult a szeme elé. Az ablakokon csipkefüggönyök, a mennyezet közepéről egy hétkarú, ezüst gyertyatartó lógott.
Az ajtóval szemben egy nagyobb asztal mögött ült egy húszas éveinek végén járó, ápolt arcú, hosszú fekete hajú fiatalember.
- Kapitány úr, három hajót vettünk észre a horizonton.
Az ifjú kapitány megmarkolta az asztalon álló poharat, és meghúzta annak tartalmát.
- Angolok? – kérdezte.
- Mr. Roberts szerint azok.
- Már csak ez hiányzott nekünk! Ennél rosszabbkor nem is jöhettek volna. Milyen hajók?
- Azt még nem tudjuk.
- Eredj! Mindjárt fent leszek én is!
A kapitány, amint magára maradt a fejét a tenyerébe hajtotta. Elgondolkodott a múltján, és azon hogyan is került ennek a korvettnek az élére. Pontosan húsz éves volt, amikor Sir McAllister első tisztje lett. Már akkor is bebizonyította, hogy igazi kalóz vér csörgedezik az ereiben. Több száz csatát megjártak együtt, volt könnyű fosztogatás, de akadtak kemény küzdelmek is. Végül szembe kerültek az angolok híres kapitányával, aki az egész életét a kalózok elleni harcnak szenteli; Samuel Turnerrel. Az összecsapásban Sir McAllister súlyosan megsérült, és Torteval vette át a parancsnokságot. A vezetésével sikerült elsüllyeszteni Turner fregattját, de a kapitány nem halt meg. Addig a pillanatig senki nem tudta legyőzni őt, és ez a hír futótűzként terjedt el a kalózok között. Az ifjú kalózok mind felnéztek rá, de az idősebbeknek is kivívta a tiszteletét. Így esett meg, hogy Sir McAllister halála után ő lett a Penge kapitánya. Ugyan előfordult, hogy kételyek gyötörték ezzel kapcsolatban, de Mr. Roberts mindig mellette áll. Ha pedig csatára kerül a sor, akkor elfelejt mindent, és győzelemre vezeti a Penge legénységét.
Miután összeszedte magát felment a parancsnoki hídra.
- Tudjuk már, hogy mikkel van dolgunk, Mr. Roberts?
- A két szélső hajó egyforma, Torteval kapitány. Amennyire én látom hatszáz tonnás hajók lehetnek, három árbocosak, és gyors járásúak. Az árbocaik legalább akkorák, mint a sorhajóké, uram.
- Fregattok – vágta rá Torteval.
- Így van, kapitány úr – helyeselte a helyettes. – A középső hajó csak kétárbocos, az orrárbocán… ez egy szkúner, uram.
- Adja ide a távcsövet, Mr. Roberts.
A kapitány is szemügyre vette a három közeledő hajót.
- Úgy látom, kedvez ma nekünk a szerencse, uraim. Ugyanis az a kis szkúner, amiért ma idejöttünk. Ezek szerint számítanak kalóztámadásra, és védelmet adtak mellé.
- Mit a parancs, kapitány úr?
- Irány északkelet! – kiáltotta el magát Torteval. – A legénység álljon készen az ütközetre, Mr. Roberts.
- Szabad megtudnom, hogy mire készülünk? Ugyanis nagyon úgy tűnik nekem, hogy harcolni akar velük.
- Pontosan így van, Mr. Roberts.
- Kapitány, ez két fregatt! Nem vehetjük fel a harcot mind a kettővel. Nekünk huszonnégy ágyúnk van, nekik hajónként úgy ötven. Nem számolva a szkúnert. Ez öngyilkosság lenne!
- Valószínűleg ők is így gondolják, Mr. Roberts. Az a szállítóhajó nagyon értékes rakományt visz Angliába. Mi pontosan azért jöttünk, hogy ezt megakadályozzuk, és ismét borsot törjünk az átkozott angolok orra alá.
- Kapitány, ez nem egy megnyugtató terv!
- Figyeljen hadnagy! Nem véletlen, hogy ennyire őrzik azt a hajót. Ha mi most kitérünk, akkor biztosan utánunk fog jönni az egyik, de a másik az ott marad a szállító mellett. Maga is mondta, hogy mind a kettővel nem lenne szerencsés felvenni a harcot, de tudjuk jól, hogy még egy az egy ellen is a fregatt az esélyesebb, de a széljárás nekünk fog kedvezni, ha utánunk jönnek.
- Ez terv is legalább annyira őrült, mint az összes eddigi terve, uram.
- Tudom, Mr. Roberts, de eddig mindig mi jöttünk ki jobban. Nem így van?
- De igen, kapitány úr. Irány északkelet! – adta ki a parancsot a helyettes. – Ágyúkat megtölteni!
A korvett kecsesen kissé megdőlve szelte a habokat az új irányba. Néhány perc múlva az árbockosárból lekiáltott valaki:
- Az egyik fregatt kivált uram!
- Nagyszerű! Bekapták a csalit – mondta a kapitány elégedetten.
- Uram, felhúzták a lobogót is! Ez a Villám. Uram, ez Turner!
Torteval, mint annyiszor már az elmúlt percekben, újabb pillantást vetett a távolban mozgó hajóra, s összeráncolta homlokát.
- Uram, a másik hajó is irányt változtat – kiabált le Fidgerald.
- Kapitány, valóban úgy gondolja, hogy van esélyünk a két hajó ellen? – kérdezte a helyettes.
- Mr. Roberts, majd úgy alakítjuk, hogy nekünk legyen jó. Jobb oldali ágyúkat élesíteni! – rikkantotta el magát Torteval kapitány. – Tartunk nekik egy kis előadást. Karl, tartsa a Pengét Turner hajójának a balján. Nem kerülhetünk mind a két hajónak a lőtávolságba.
Mialatt kiadta az új parancsokat, a reggeli ég új arcot kezdett ölteni. A keleti égbolt hirtelen elsötétül, s óriás, fekete felhők kezdtek gyülekezni. Nyugaton pedig, mint egy láthatatlan kupola, úgy emelkedett fel a köd.
- A szárnyvitorlákat bevonni! – utasította az embereit Torteval kapitány. – Húzzák meg a bevonó köteleket! Szaporán, mintha élnének! Mozgás!
A fedélzeten lótás-futás támadt. Mindenki igyekezett tenni a dolgát. A matrózok egymást buzdították.
Majd rövid szünet következett. A legénység egy része az ellenséges hajókat kémlelte, melyeket lassan elér a köd, és láthatatlanná teszi azokat a halandó emberek szeme előtt. A másik fele pedig a tajtékzó hullámokat figyelte, melyek megtörtek a hajó oldalán, aminek minden erezete recsegett az összeütközések során.
A tenger is mintha tudta volna, hogy hamarosan mi fog következni. A hullámok fekete víztömeggé tornyosultak alattomosan a keleti látóhatáron.
Hirtelen a ködben az egyik fregatt árnyéka rajzolódott ki. Amennyire meg tudták állapítani jó fél tengeri mérföldnyire lehetett a Pengétől.
A feltámadó szél hatalmas erejétől mindkét hajó mozgása felgyorsult. A Penge folyamatosan a másik mellett maradt, de Karl dolga nem volt könnyű ebben a ködben.
Majd ágyúk sorozatos dörrenése szakította félbe a háborgó tenger dallamát.
- Próbálnak bemérni minket, de a távolság még mindig túl nagy – jegyezte meg Mr. Roberts.
- Had próbálkozzanak csak! Mi majd akkor tüzelünk, ha már biztosra mehetünk – vágta rá Torteval kapitány.
A következő sortűz már sokkal közelebb csobbant a Pengéhez, mint az előző. A legénység idegesen várta a tűzparancsot, de az ifjú kapitány szótlanul állt tovább a parancsnoki hídon. Szürke tekintete az árnyékhajóra meredt, ami egyre közelebb került hozzájuk. Hamarosan a harmadik sorozat is eldördült, aminek a lövedékei már a hajó közvetlen közelébe csapódtak a tengerbe.
- Tűz! – kiáltotta el magát Torteval kapitány.
A parancs után a tizenkét ágyú robaja hallatszott. A következő pillanatban árbocrudak ropogása, széttépet kötelek pattogása, és megsérült emberek üvöltése hallatszott. Ez mind arról árulkodott, hogy pontosan céloztak. Ám a nem várt veszteségek miatt keletkezett zűrzavar az ellenséges hajón nem tartott sokáig. Az angolok vad kiabálások közepette, dühösen viszonozták a tüzet.
A két hajó csatája nem tartott sokáig. A fregatt komolyan megsérül és süllyedni kezdett. Az ágyúinak egy részét sikerült kilőni. Úgy látszott, hogy a fregatt megpróbál megfordulni, de lassan egyre mélyebbre süllyedt a vadul tomboló tenger habjai közé.
- Ez könnyebben ment mind gondoltam, kapitány úr – jegyezte meg a helyettes.
- Ez csak az egyik volt, de még ott van valahol a ködben a másik fregatt és a szkúner – felelte Torteval kapitány.
A válaszát, mintha meghallották volna az angolok is, mert ágyúdörrenések hasítottak a levegőbe. A Pengét több helyen is találat érte.
- Karl, menjünk az elsüllyesztett fregatt felé! – jött az utasítás a kapitánytól.
Ekkor újabb dörrenés, és újabb találat következett. A feltámadó szél eltérítette a hajót az iránytól, de ekkor párhuzamosan mellettük megjelent a fregatt a gomolygó ködből.
- Tűz! – harsant fel a kapitány hangja.
Ezután mindkét fél szerette volna a lehető leggyorsabban a saját oldalára billenteni a győzelem mércéjét, de Torteval kapitány tudta, hogy ők vannak előnytelenebb helyzetben, mert a hajójuk megsérült az előző fregatt ellen, és ez is már kétszer eltalálta. Ráadásul a Pengének csak tizenkét ágyúja van egy oldalon, ezzel szemben a fregatton legalább huszonöt ágyú meredt feléjük.
- Élesen balra! Gyorsan! – adta ki az utasítást a kapitány.
A hajó lomhán követte a kormánylapát útvonalát, miközben a tüzérek rendíthetetlenül tették a dolgukat. Az ágyúdörgések egy pillanatra sem hallgattak el, és a levegő nyomasztóan telepedett a legénységre.
Ekkor az ég olyan robajjal dörgött, hogy az összes ágyú robaját felülmúlta. Egyik villám követte a másikat, s a mennydörgés szakadatlanul folytatódott.
A Penge egyenesen a fregatt felé tartott. Az ütközés nem okozott egyik hajóban sem komoly kárt, de már elég közel kerültek egymáshoz, hogy a kalózok lerohanhassák az angol hajót.
A vérszomjas harcosok sorra ugráltak át a fregattra, élükön Torteval kapitánnyal.
- Öljétek meg mind! – kiáltotta valaki.
Torteval a hang irányába kapta a fejét, és felismerte Turnert. Ekkor döbbent rá, hogy a Villám fedélzetén vannak. Vad kézitusa alakult ki. Hullottak kalózok és angolok is egyaránt.
A vad kalózok végül felülkerekedtek a Villám legénységén, de Turner kapitányhoz nem fértek oda, mert testőrei a saját életük árán védték őt. Henry és néhány társa megpróbáltak utat vágni hozzá, de nem sikerült.
Henry a nagy dulakodásban nem vette észre, hogy Turner kapitány őt vette célba a karabélyával. Az utolsó pillanatban felkapta a fejét, de már nem tehetett semmit. A golyó egyenesen a szívébe fúródott, és az öreg francia úgy terült el a fedélzeten, mint egy darab fa.
- Elég volt! – utasította az embereket Torteval kapitány, és kilépett a tömegből, hogy a Turner kapitánnyal és embereivel beszélhessen.
- Adjátok meg magatokat, és akkor megkíméljük mindanyóitok életét! Erre a szavamat adom!
- Egy kalóz szava semmit sem ér! – válaszolta Turner.
- Jelenleg nincs egyéb választásotok. Vagy megadjátok magatokat, vagy mind itt haltok.
A Villám megmaradt legénysége kérdőn nézett a kapitányra. Turner habozott egy kicsit, majd eldobta a fegyvereit.
- Megadjuk magunkat! – jelentette ki.
- Jó döntés!
- Mr. Roberts, menjen vissza a Pengére. A sebesülteket és a holtesteket hozzák át a Villám fedélzetére. Azután vigyen magával tüzéreket és ötven embert. Foglalják, vagy süllyesszék el a szkúnert, de semmiképpen ne hagyják elmenekülni.
- Értettem uram!
Torteval kapitány miután átvette a Villám parancsnokságát, utasította a hajó felcserét, hogy lássa el a kalózok és az angolok sebeit is egyaránt. A holtesteket, ahogy szokás volt a tenger hullámaiba vetették, a vitorlákat úgy-ahogy rendbe hozták, de ahhoz elég volt, hogy vissza tudjanak menni a rejtekhelyükre.
Késő délutánra a vihar elmúlt, az égbolt kitisztult és a hullámok lecsendesedtek.
- Kapitány! Egy hajó a láthatáron! – kiáltotta Fidgeralt.
- Milyen hajó, Mr. Fidg?
- Uram… ez… a Victory*!

*HMS Victory