Befészkelte magát a fejembe ez a gondolat és egész nap örlődtem magamban. Talán ő is akar engem? Talán ma nem is érdekel, hogy hazavárnak, hogy ki vár haza. A lefutott üzleti körök után nem sokkal megcsörrent a telefon, a feleségem, aggódó, vágyódó hangján kérdezett, vacsorára hazaérek-e. Eddig biztos volt a válasz, hova is mennék? De ma nem. Ezegyszer, itt maradok gondoltam. Miatta. A telefonban részletesen ecseteltem, elhalasztott, lekésett megbeszélések sorát, na meg tettetett álmos, kókadt hangon közöltem, habár még biztosan nem tudok elszabadulni, indulok amint lehet, éjjel otthon vagyok, holnap reggel pedig visszatérek az elmaradt találkozások végett. Jól ismertem a páromat, pontosan úgy reagált, ahogy vártam: Nem, nem, fáradt vagy, hallom a hangodon, maradj ott éjjelre, felesleges annyit utazgatni. Hát így megy ez. Nem is tudja, mire bírt rá épp. Én meg nagy nehezen beadtam a derekam. Undorítóan manipulatív vagy- leckéztettem magam, de valójában inkább elismerésnek szántam. A terv elkészült a fejemben, egyedül Őt látom a célkereszt közepén. Nincsenek béklyók, csak a vad érzés, ami mindig hatalmába kerít, ha rá gondolok. Egy cél lebeg csak a szemem előtt. Ő meg én. Ma éjjel. Mobilomat nézegetem, hosszan bámulom a nevét, ujjammal játszom a képernyőn. Na mi lesz, vén fasz, nyomd meg végre. Meg is nyomom. A harmadik csengés után elbizonytalanodtam, hogy miért akarna pont engem. Belenézek a tükörbe és látom a borostámba vegyült világító szürke szálakat, meg a sok apró ráncot a homlokomon, főleg most, hogy olyan arcot vágok, mint aki először látja magát 42 évesen. Felgyűltek a görbe vonalak, számat szkeptikus grimaszra húztam, még több ívelt vonal. Rajtam röhögnek... -Hallo. Most eszmélek, felvette, nem tettem le és most felvette, nekem pedig meg kell szólalnom. -Hallo, Zoltán vagyok. -Szia, Te vagy az? Réka nincs most velem, ha őt keresed, tudod itt maradtam Pesten. - melegség van a hangjában is, meglepte a hívásom, mégis örül. Felcsaptam a napellenzőt, eltűnt a grimaszoló arckép és hangjától visszanyertem az önbizalmam. -Igen, tudom, nem miatta hívtalak. Csend a vonal másik végén, majd halvány reménnyel a hangjában: -Hát? Innentől nyert a helyzet. -Itt ragadtam mára, elmennék vacsorázni, de egyedül nincs sok kedvem. Velem tarthatnál, ha ráérsz. Újabb csend. Hosszabb. Zavarodottan elhabog valamit: -De.. nekem, .. én?.. szóval velem... Oh, kislány, ne légy zavarban, nem kérek olyan sokat, bólints rá a vacsorára, tudom, hogy Te is látni akarsz. -Nézd, ha más dolgod van, akkor off. Gondoltam, megkérdezlek. -Neem, ma... nem, ma pont nincs más. -Akkor dobd el nekem a címedet és elmegyek érted. 7 körül? -Öhm - gondolkozik erősen, azt hiszem magával küzdd éppen, nem ismerem eléggé, talán ennyire nem kedvel, talán épp most győzi le a vágyat, hogy igent mondjon, a picsába. - Jó, jó a 7. - Király, akkor ott leszek. -Várlak. Elnémul a vonal, aztán hosszú búgás. Letette. Eljön.
