Homályos minden, körülöttem íróasztalok és látom magammal szemben ülni egykori kollégáimat. Mi ez? Valamiféle megbeszélés.. lelkesen próbálom üdvözölni rég nem látott cinkostársaimat, ám ők teljesen belemerültek a pénzügyi statisztikák elemzésébe. Ekkor libben az ajtóként funkcionáló függöny, döbbenten figyelem, ahogy belép Ő. Talán fel sem ismer. Nesztelenül teszi az asztalra a megrendelt kávékat, majd eltűnik. Ahogy pillantásom visszatér a társaságra észreveszem, hogy mind engem néznek, biztosan felmerült egy kérdés, de engem már nem izgat a meeting. Elnézést kérek és gyors léptekkel elindulok, hogy a függönyön túli világban rátaláljak. Itt áll előttem, kérdőn néz, majd egy lépéssel közelebb jön és érzem arcomon a lehelletét. Körülöttünk a semmi, hátrafordulva a függönyt keresem, hiába. Tekintetét elfordítja és óvatosan megrázza a fejét, mintha azt mondaná nem szabad. Olaj a tűzre. Gondolkodás nélkül magamhoz rántom, nem is mondanám, de valamiért mégis kimondom: Ezt akarod? Igen? Szemeit számra szegezi, ahogy suttogom és tudom, akarja. Mohón magam felé húzom, meg akarom csókolni, felém emeli arcát... Már csak centikre van tőlem, amikor elgörbül a tér, elfehéredik a kép. Ő egyre távolabb és mikor pislogok egyet, már elvakít a napsütés, az ablakon dől be a fény. Otthon vagyok, az ágyamban fekszem, kezemen és arcomon veríték. Mellettem feleségem szuszog békésen. Ásítva tapogatózom a polcon heverő mobilért, megdörzsölöm a szemem, hogy elolvassam a híreket, közben rövid távú napitervet gyártok: kávé és cigi, nem inkább cigi aztán kávé. Csak szememmel olvasok, az agyam még az álmot keresi, pontosabban azt a pillanatot, amit kegyetlenül ellopott tőlem a reggel. Most már az álomból kiérve tisztul a fejem. Megtenném? Valóban a pillanat hevében nem lenne gát? De, ha jobban belegondolok sosem volt.
