Fények. Rengeteg fény. Nem látok semmit. Teljesen elvakítanak. Merre kell menni? Mindjárt elesek! Valaki! Segítség! Zuhanok! Hová tűnt a talaj? Hova zuhanok? Mi történik? Ki akarom nyitni a szemem. Nem sikerül. Megpróbálom még egyszer, talán most sikerül. Gyerünk már csak egy kicsi kell! Sikerült.
Már nem zuhanok. Hogy lehet ez? És mi van körülöttem? Tömeg. Ez a rengeteg ember mind körbevesz egy valakit. Ki az? Túl távol van tőlem. Nem látom tisztán, csak az alakját amint felém fordul. Vele együtt a tömeg is engem néz. Kinyújtja a karját felém és hív magához. A nevemen szólít. Honnan tudja a nevem? Ahogy közeledek hozzá egyre tisztábban látom. Már az arca is tisztán látszik. Megnézem jobban… De hiszen ez ő. Igen biztos, hogy ő az. De ez hogy lehetséges? Megint hozzám szól. Azt mondja, hogy megment engem csak siessek hozzá. Felgyorsulok. De hiába szaporázom meg lépteimet egyre távolabb kerülök. Az emberek, akik eddig némán álltak és hallgattak most ellenséges tekintettel figyeltek engem. Néhányan elém ugrottak és nem akartak tovább engedni, de én mindenkit arrébb löktem és már futottam felé. Ő felé. Már nem érdekelt semmi és senki. Csak rohantam, hogy elérjem. Mindjárt elérem. Érzem, ahogy elönt a boldogság. Már látom a szemeit, azokat a barna szemeket, amik szeretetteljesen és halvány félelemmel néztek rám. De most baj van. Az összes ember egyszerre elkezdett tolni vissza. Miért nem engednek hozzá? Mit tettem ellenük? Ahogy távolodtam kiabálni kezdett. Ismételve egyre csendesebben azt, hogy „Gyere vissza”. Szerettem volna visszakiabálni, de nem jött hang a torkomra. Bárhogy erőlködtem semmit sem tudtam mondani. Már alig láttam. Feladtam. Már nem tehettem semmit. A mélybarna szemek eltűntek a semmiben…
Brrrrrrrrrrrrr!!! Csörgött a vekker. Felébredtem. Az egész testem nyirkos a hajam pedig kócos volt. Az éjszaka nem volt túl kegyes hozzám. Az álmom miatt még mindig borzongtam. Kicsit gondolkoztam rajta. Egy rövid pillantást vetettem az órára és ijedten tudatosult bennem, hogy késésben vagyok. Gyorsan a reggeli rutin és indulás a suliba. Tv kikapcs de előtte gyorsan megnézem a sztárhíreket. Mi újdonság történt. Szakítások, esküvők, díjak. Végre a díjakat mutatják. Igggen!!! Tudtam, hogy megyeri a díjat. Ez nem is volt kétséges. Indulni kell. Házból ki, motorra fel. Mióta megvan a jogsim, azóta sokkal könnyebb a közlekedés. Hamarabb eljutok bárhová…….és nem mellesleg neki is ilyen van.
Megérkeztem. Mehetek órára. Remek….na mindegy valahogy túlélem. Ma úgyis csak öt órám van. Becsöngettek. A folyosón még pár ember szállingózik ez biztos jele annak, hogy még időben vagyok. Bejön a tanár az ajtón. Az osztály nagy része felkel a padból és elcsendesedik. Vannak páran, akik nem veszik észre (vagy nem akarják észrevenni) hogy mi történt és fogytatják a harsogást. A tanár megköszörüli torkát ezzel is jelezve jelenlétét. Már páran lenyugodtak, de nem mindenki. Nagy kopogás hallatszik. Most a tanár pálcával ütögeti az asztalt. Erre már mégiscsak mindenki odafigyel. Jelentés után mindenki leül kivéve a hangoskodókat. Nekik az óra első tíz percében állniuk kell büntetésképpen. Kinyitjuk a tankönyvet. Önálló feladat jön. Nem szeretem az önálló feladatokat, mert sokat kell írni. De ez nem is rossz. Ebben a témában oldalakat tudok írni. A feladat így szól: Írj 10-15 mondatos fogalmazást a példaképedről. Hol is kezdjem. Leírom, hogy miként ismertem meg, meg hogy mióta ismerem, meg azt is mennyire csodálatos. Hoppá ez nem az a hely. Kicsit elszaladt velem a ló. Azért mégsem írhatok egy nyelvtan könyvbe ilyeneket. Jobb, ha féken tartom magam. Akkor vágjunk bele…..Kész. Ez jó lesz. Leírtam summázva a dolgokat. Bár ez közel sem minden. Ha mindent le akarnék írni, akkor egy hónap se lenne elég rá….
Végre kicsöngettek! Annyira vártam már. Tegnap megbeszéltem a barátnőmmel, hogy első óra után találkozunk a szekrényemnél. Mivel másik osztályba jár csak ilyenkor beszélgethetünk egy kicsit. Itt is van. Tele van a haja sok-sok csattal és hajpánttal. A ruháról is rojtok és fodrok lógnak. egészen úgy fest, mint egy porcelánbaba. De neki még ez is jól áll. Pont ilyen kis dilisnek szeretem. Már mondom is neki, hogy ki nyerte a díjátadót. Teljesen izgatott leszek, ahogy mesélem. Mintha csak én tudtam volna eddig egyedül a nagy hírt. Pedig ugyebár ez nem így van. Mialatt a mondandómat mondtam egy fanyar mosolyféleséget vágott hozzá barátném. Tudom neki Ő nem nagy kedvence, de mertem remélni, hogy egy ilyen hír kicsit felcsigázza az érdeklődését. Hát ez nem jött össze. Sokszor nem fér a fejembe, hogy lehet nem szeretni Ő-t. Már a puszta létezése is örömöt adott nekem.
Elbúcsúztam a barátnőmtől és mentem a következő órára. Meg a következőre. És a következőre. Szép lassan eltelt a nap, legalábbis az iskolai része. Délután a nővéremhez megyek. Tegnap előtt megbeszéltem vele hogy segítek neki összeállítani az esküvői meghívókat. A nővérem hat évvel idősebb nálam. Télen lesz az esküvője. Már nagyon készülődik rá hónapok óta. Talán kicsit túlzásba is vitte. De megértem őt hiszen nagyon szeretné, hogy minden jól sikerüljön. A szerelmével 3 és fél éve ismerkedtek meg. Már az első év után összeházasodtak volna, de az anyukánknak sikerült meggyőzni őket, hogy várjanak még egy pár évet az egybekelésig. Szerette volna, ha nem meggondolatlan lépést tesznek. Igaza is lett, mert a második évben többször is volt mosolyszünet a nővérem és a párja között. De most hogy már megismerték egymás hibáit és összecsiszolódtak boldogabbak és jobban szeretik egymást, mint valaha…..
Lapok szerteszét. Filcek, ceruzák, és még sok minden az asztalon. Akkor tervezzünk. A nővérem nem igazán ért az ilyesmihez, ahogy én sem, de talán közös erővel összejön valami. Beszélgetünk. Kérdezget mindenféléről. Én pedig mesélek neki szívesen. Úgyis ritkán szoktunk beszélgetni. Valahogy sosem voltunk egy hullámhosszon. Régen még mielőtt gimnazista lett volna nagyon jól kijöttünk. Azóta viszont különbözünk szinte mindenben. De most egész jó vele beszélgetni. A kezembe veszek egy bordó lapot és elkezdek mindenféle formát vágni a szélére. A bordó a kedvenc színem. És nem csak nekem. Hanem neki is…. Ő neki. Kellemes ez a délután. Kicsit megpihenünk. Megkérdezem a nővérem, hogy ismerkedtek meg. Nem is kérdeztem meg soha tőle pedig már máskor is eszemben volt. Egészen felcsillan a szeme a kíváncsiságomra. Meséli, hogy egy barátjuk folytán ismerkedtek meg. Hát ez nem túl romantikus. Furcsa ez az egész számomra. Nincs semmi különleges abban, ha valaki csak úgy megismeri a másikat és annyi. De ő…! Ő egy csoda! Neki meg sem kéne erőltetnie magát. Már az is elég lenne, ha csak rám nézne. Ezt a gondolatmenetet közöltem a nővéremmel is. Most egészen idegen és ideges arca van. Megszólal. A szavai pengeként vágódnak belém. „Te ne mondj semmit rólunk! Te csak egy álomvilágban élsz! Teljesen feleslegesen vágyakozol a kis kedvenced után! Úgysem érheted el soha! Talán inkább fel kéne nőnöd és komolyabban kellene gondolkoznod 18 éves fejjel!”. Én ez alatt kezembe vettem a bordó lapot és elfojtott mérgemben vagdosni kezdtem a szélét. Az utolsó mondatainál már olyan mérges voltam, hogy szinte repült az olló a kezemben. Ahogy repült úgy meg is siklott. Elvágtam a kezem. A vörös vérem még a bordó lap színét is megváltoztatta......gyorsan felkapok egy zsebkendőt és szorítom. A nővérem is hírtelen átvált segítő doktornővé. Futkározik ide-oda fertőtlenítőért, kötőszerért. Pedig nem fáj a sebem. Legalábbis az ami a kezemen van. Csend. Egyikünk sem szólal meg. De végül mégis. Elkeseredett arca van. Azt mondja elmond nekem valamit. Meghallgatom. Úgy sem tehetek mást. Mit tud még mondani nekem ezek után?
Elmondta, hogy régen úgy 16 éves korában ő is rajongó volt. Nem akármilyen rajongó. Nem csupán távolról vágyakozott egy találkozás után. Követte rajongott emberét mindenhová, bármerre is ment. Könnyű is volt neki, hiszen rávette a szüleinket, hogy elmehessen egy távoli iskolába tanulni. Minden pillanatban azon morfondírozott, hogy kerülhetne hozzá még közelebb. Minden perc minden pillanatában csak ez járt a fejében. Egy nap sikerült neki. Ott állt tőle csupán három lépésre. És akkor történt valami, amit többé nem felejtett el. A mindene az akit csodált, aki miatt mindenét kockára tette, aki nélkül nem lett volna ugyanaz rávetett egy hideg lenéző pillantást majd intett a őreinek és annyit mondott: „ Vigyék innen ezt a fruskát! Egyáltalán hogy jutott be…?”
Megfogták a Szerencsétlen nővérem kezét és kivezették a teremből. Ahogy lépkedett minden lépésével rátaposott arra a világra, amit eddig teremtett. És akkor, abban a pillanatban megfogadta nem fog soha többé ilyen lenni…Teljesen félreismertem. Azért volt más, mint azelőtt, mert akkor és ott összetörték. Már nem látszanak a sebei, mert eltakarta a jelen, de azok ott maradtak. Többé már nem tűnnek el…..
Ettől akar megóvni. Én ne szenvedjem el ezt .Tudom jót akar. De lehetetlen elfogadnom azt, hogy ne szeressem ŐT…az olyan lenne, mintha a lelkemből kitépnének egy darabot és elrejtenék előlem. Bárhol is lenne örökké vágyakoznék utána, hogy betöltse az ürességet. Nem tudom elképzelni, hogy valaha is képes lenne olyat tenni, ami megbánthat. Se szándékosan se véletlenül….
Nem akarok tudomást venni a nővérem akaratáról! Nem akarok megszabadulni ettől az édes szenvedélytől még akkor sem ha tudom egyszer majd keserű is lehet. Nem, nem sehogy sem akarom elfelejteni. Már évek óta a támaszom…
12 éves voltam mikor megtudtam azt amit lehetetlen elfogadni. Kiderült……..az édesapám rákos volt……Úgy éreztem nincs semmi igazság az életben. Mindig megbíztam benne. Mindig a támaszom volt, ha valami lehetetlent terveztem és akkor is ha elbuktam. Mindig ott volt, ha csak az kellett, hogy valaki meghallgasson. És egy olyan pillanatban, amikor ráeszmélsz, hogy ez eltűnik, többé nem lesz ott…Csak a kétségbeesés és tehetetlenség. Csak ennyi….Majd hibáztatod magad a hibákért, amiket elkövettél ellene és hibáztatod magad az elmulasztott percekért. Megbánod miért nem mentél akkor vele mikor hívott magával….ez örökké elveszik…..már nem lesz több lehetőség.
Mielőtt végleg eltávozott, apukám egy utolsó dolgot mondott nekem. Ennyi volt: „ Bármit is teszel csak az a egyetlen fontos hogy boldog legyél…..!”
Hónapokig szenvedtem a fájdalomtól. Bármibe belekezdtem nem láttam értelmét. És akkor történt valami……….Megismertem ŐT. Egy ideig csak azért szerettem mert emlékeztetett apukámra. De aztán már mindent tökéletesnek éreztem benne. Olyan volt, mint egy angyal, akit csak azért küldtek, hogy vigyázzon rám és feltámasszon a mélyből…
Haza megyek. Zuhog az eső. Nincs esernyőm, de az esőcseppek most valahogy megnyugtatnak, ahogy végigfutnak az arcomon. Már este van. Hazaértem. Felmegyek a szobámba. Felhívom a barátnőmet. Jól esne egy kis beszélgetés. Talán el tudom felejteni a történteket. Beszélgetünk. Valami feszültség van a levegőben. Próbálom elterelni a témát. Végül rájövök mi az oka a mogorvaságának. Nem akarja már többször meghallgatni mit mesélek RÓLA…Még ezt sosem mondta….Nem értem….Talán nem is akarom…Még a barátok is csak elszakítanának a támaszomtól. Azt akarják, hogy a saját lábamon álljak. Mindenki túllépett a történteken csak én nem. Nekem még kapaszkodó kell. És lehet, hogy már nem emiatt. Csak már nélküle nincs is semmim. Én akarom ezt a ködfelhőt, ami körülvesz. Nem láthatok meg tőle sok minden szépet, de a sivárságot sem látom meg…azt, hogy a testvérem is olyan elesett, mint én…hogy a legjobb barátnőm nem is szeret igazán….hogy az anyukám már csak szavakban kommunikál velem…
Ha ez a köd szertefoszlik keresek majd egy másikat. Örökké a szépséges világomban maradok. Lekapcsolom a lámpát. Behunyom a szemem. És elönt az álom…
Sétálok. Sétálok a semmiben. De már nem. Most már a tömeg van körülöttem. Mindenki rám mosolyog. Ahogy lépkedek előre utat engednek nekem. A távolból már látszik Ő is. Felém fut. Én is felé. Itt van. Megfogta a kezem. Átölelt. És a tömeg tapsolt. Mindenki tapsolt…….
"...Vannak páran, akik nem veszik észre (vagy nem akarják észrevenni) hogy mi történt és fogytatják a harsogást...." - akik nem veszik észre (vagy nem akarják észrevenni), hogy... - Egy kis elírás, ami bárkinél előfordul, de kizökkent az írásból. A "hogy" előtt pedig hiányzik egy vessző.
"...de nem mindenki. Nagy kopogás hallatszik. Most a tanár pálcával ütögeti az asztalt. Erre már mégiscsak mindenki odafigyel. Jelentés után mindenki leül kivéve a hangoskodókat..." - Nagyon sok a szóismétlés, amit több helyen is észre lehet venni az írásodban.
...Leírom, hogy miként ismertem meg, meg hogy mióta ismerem, meg azt is mennyire csodálatos... - Itt is a szóismétlés, de javasolnám a mondat teljes átszerkesztését.
Néhány mondatodat kis betűvel kezded, ami természetesen előfordulhat bárkivel. Nem nagy hiba, de a figyelmed mindenképpen felhívnám ezek átnézésére.
Sajnos most ennyire futotta, mert el vagyok havazva, de nem szerettem volna szó nélkül átsiklani az írásod felett. Ha lesz még időm, akkor jelentkezem egy kicsit bővebb beszámolóval.
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak. [ Regisztráció | Belépés ]
