Javier Ramirez vagyok, és nem akartam lezuhanni. Javier Ramirez vagyok, és lezuhantam. Javier Ramirez vagyok, és nem akarok itt lenni. Javier Ramirez vagyok, és nem akarok én lenni. Javier Ramirez vagyok, és más akarok lenni.
Nem csinálok semmi különöset. Minden este csak ülök a sziklán és nézem a vizet. Ha valaki lát, talán azt gondolja, hogy én Az Élet Nagy Dolgain filozofálok. De őszintén, az a helyzet, hogy tényleg csak a vizet bámulom. Semmilyen hátsó szándékom nincs. Csak ülök és nézem a hullámokat. Meg azt, hogy igazából milyen is a víz összetétele. Mármint szeintem kis köröcskékből áll, amik a kék minden árnyalatában pompáznak. Meg a fényhidat. Rettenetesen izgat a fényhíd. Órákig tudom nézni. A szélei aranyosan fodrozódnak a tengerbe. Ha vihar van akkor is. Tudom, mert én a viharban is kint ülök azon a lapos sziklán. Javier Ramirez vagyok, és nem zavar a vihar. Akár meg is hallhatnék egy kósza villámtól, de ha őszinte akarok lenni, a halál gondolata engem teljeséggel hidegen hagy. Komolyan. Kicsit olyan vagyok, mint az az ember aki, pár lépéssel mindig a járda mellett halad. Nem tartana semmiből sem fellépnie arra az ócska járdára, de ő mégsem teszi. Én is bemehetnék a házba, csak fél perc lenne, de nem teszem. Egy félperces kötélen egyensúlyozok ebben a felesleges táncban. Javier Ramirez vagyok, és kötéltáncos vagyok. És ez most nem csak egy jólhangzó metafóra. Persze egy jól hangzó metafóra is, de én valójában is kötéltáncos vagyok. Illetve voltam. Most ugyanis semmilyen foglalkozást nem űzök, már ha a tenger bámulása nem számít foglalkozásnak. De nem hiszem, hogy annak számítana, fizetést mindenesetre nem kapok. Mondjuk az a helyzet, hogy a halál mellett a pénz sem érdekel. Az a bizonyos kedd este óta csak a tenger érdekel. Most elég nekem az a rengeteg kék, a hullámok és a fényhíd. A családom és a barátaim csendesen tolerálják a viselkedésemet. Engem. A tolószékemet. Az összetört testemet. A depressziómat. Bár a ki nem mondott szavaik vádlón ott lengenek a szárítókötélen, de nem nézek oda. Mindeki ellenezte a kötéltáncot, én mégis azt választottam. Őröltnek tartottak. Őrültnek tartanak. Az én döntésem volt. Az én életem. Én tettem tönkre. Javier Ramirez vagyok, és örökre nyomorék. Nem szeretek erre gondolni. Nem repülhetek már több méter magasan. Két kereket kell hajtanom, ha menni akarok valahova. 19 éves vagyok, és tudom, hogy soha nem lesz családom. Soha nem fog senki belém szeretni. Soha nem élhetem újra az álmaimat. Új álmok kellenének, de túl fájdalmas újra álmodozni. Túl fájdalmas újra imádkozni. Ha imára kulcsolom kezeimet, csak egyettlen egy dolgot kérek, hogy újra a kötélen lehessek. Vannak csodák, de nem velem történnek. Talán feleslegesen imádkozom. Javier Ramirez vagyok, és az imáim nem teljesülhetnek. Jó lenne most eltűnni. Csak elmenni messzire, hogy senki ne tudja a történetem. Mindent újrakezdhetnék. Azt mondanám az embereknek, hogy autóbalesetem volt, vagy sziklamászás közben akartam megmenteni egy madárfiókát, vagy bármi mást, csak ezt nem. Csak azt nem, hogy a kötélen megcsúszott a lábam, lezuhantam, de nem haltam meg. Javier Ramirez vagyok, és nem tudom, hogy örüljek-e annak, hogy életben vagyok. Ma este is kimegyek a tengerhez. Amikor a sziklámhoz érek kiszenvedem magam a kerekes székből, és átevickélek a sziklára. Semmiségenk tűnik én mégis kifulladok. A nap már megkezdte nehézkes útját a víztükör felé. Én pedig megkezdem a szokásos esti bambulásom. Egyszer csak lépteket hallok magam mögött. Hátranézek. A bátyám jött utánam. Senki nem szokott utánam jönni. – Hát te? – kérdezem. – Csak jöttem. Leülhetek? – Igen. Percekig csak némán ülünk egymás mellett. Nyugtalan. Hallom, hogy a levegővételén, hogy türelmetlen. Nem bírja sokáig és megszólal. – Te tulajdonképpen minek jársz ide? – Ez nem... Nem tudom megmagyarázni. – mondom, de nem veszem le a tekintetemet a tengerről. – Az élet nagy dolgain elmélkedsz ilyenkor? – kérdezi. – Mármint úgy érted, hogy Az Élet Nagy Dolgain, csupa nagybetűvel? – kérdezek vissza. – Felőlem aztán bármilyen betűvel lehet. – mondja unottan. – Már nem emlékszel? – lepődök meg. – Veled miért ilyen talányos beszélgetni Jav? Az égszerelmére mire kéne emlékeznem? – Tudod Az Élet Nagy Dolgai. Még régen, amikor nyáron a nagyinál voltunk és a fészerben volt a bunkerünk. Ott beszélgettünk Az Élet Nagy Dolgairól. – Várj csak emlékszem. – mosolyodik el – te pilóta szerettél volna lenni. Erről órákig tudtál magyarázni. Meg a felhőkről, és hogy vajon tényleg olyanok-e mint a tejszínhab, és hogy ha nagy leszel csak tejszínhabot fogsz enni. – Te meg a tudományos kísérleteidről, meg a tutaj flottádról, meg a szomszéd lányról, meg a döglött macskáról, amit egyszer véletlen a kert végében láttál. – mondom én is mosolyogva. – Nem is beszéltem olyan sokat a szomszéd lányról, csak te még éretlen voltál. – Persze, persze. Szerinted meg van még a bunker? – kérdezem. – Kizárt dolog Jav. Ez évekkel ezelőtt volt. – Illúzió romboló vagy, tudod? – Álomvilágban élsz Jav. – Már nem. – mondom szomorúan. A bátyám erre nem tud mit mondani, csak a karomra teszi a kezét. Ez a mozdulat mindennél többet elárul. Most félreteszi azt, hogy nagyon régen beszéltünk egymással már normálisan. Hogy ő volt az egyik leghangosabb, amikor azt kellett mondani, hogy őrült vagyok. Hogy nem voltunk kíváncsiak egymás világára. Most csak mellettem akar lenni, mert tudja, hogy mennyire nagy szükségem van rá. Javier Ramirez vagyok, és szeretem a bátyámat. – Szerinted át lehet sétálni a fényhídon? – kérdezem hosszú idő múlva. – Erre a fényhídra gondolsz, ami a tengeren fut végig, és nem tart sehova? – próbálja értelmezni a kérdésemet. – Igen. – mondom egyszerűen. – Jav, tudod, hogy nem lehet. – Miért ne lehetne? – nézek rá. – Te még mindig álomvilágban élsz. Ébredj fel Javier, ez nem mehet így tovább. – ingatja a fejét. Tudom, hogy ő csak jót akar de azért rosszul esik. – Bemegyek. Majd lassan te is gyere. – mondja és feltápászkodik. Még áll pár pillanatot mellettem, de végül halkan még elmorog két mondatot. – Szeretlek Jav. Remélem tudod. Nem vár választ elsiet a ház irányába. Nem akarja, hogy a végén még túl érzelgősnek találjam. Pedig tudom, hogy túl érzelgős. Újra a fényhidat nézem. Én tényleg egy álomvilágban élek. De az álomvilágban bármi megtörténhet. Talán átsétálhatnék ezen a bizonyos hídon. Csak álmodom, nem? Magam sem értem, hogy pontosan most mire készülök. Komolyan megőrültem. Nem tudom, mi van velem. Csak azt tudom, hogy Javier Ramirez vagyok és átakarok sétálni a fényhídon. Át fogok sétálni a fényhídon. De nem ma. A ma este nem az építés ideje. Nem a tettek ideje. Talán egy másik nap. Talán majd, ha több csillag lesz az égen, ha agresszívebben fog izzani a napkorong, vagy egyszerűen csak ha már nem leszek többé Javier Ramirez. De ma Javier Ramirez vagyok, és mennem kell vacsorázni. Napok jönnek és mennek egymás után maszigorú sorban. Megint holnap van, és megint naplemente. Talán mintha több csillag lenne az égen, és a nap is elég agresszívan szórja utolsó sugarait. Mondjuk, én még mindig én vagyok, Javier Ramirez. De számít ez egyálltalán? Számít a tengernek, hogy ki vagyok, honnan jöttem, hogy hova futok? Nem hiszem. Szerintem a tenger nem igazán válogat. És másnak számít, hogy ki vagyok? Édekel ez valakit? Érdekel valakit, hogy kötéltáncos voltam? Érdekel valakit, hogy elvétettem egy tétova lépést? Érdekel valakit, hogy kereszékbe kényszerültem? Érdekel valakit, hogy a naplemente függője vagyok? Érdekel valakit, hogy Javier Ramirez vagyok? Érdekel engem, hogy Javier Ramirez vagyok? Javier Ramirez vagyok és nem érdekel, hogy Javier Ramirez vagyok. A fényhíd viszont még érdekel. Tudom, hogy átlehet rajta sétálni. Tudom, hogy áttudok rajta sétálni. Tudom, hogy átakarok rajta sétálni. Lelógatom a lábamat vízbe. Hidegebb mint hittem. Az aranyló hullámok simogatják a lábujjaimat. Csak felkéne álnom és megtennem az első lépést. De én nem tudok már járni. Tényleg nem? A fényhídon sem? Érzem, hogy suttog felém. Várja hogy induljak. Vár. Engem. Javier Ramirez vagyok, és a fényhíd hív. Nem tétovázok többet lecsúszok a szikláról. Lassan teszem meg az első lépéseket. Tudtam. Tudtam, hogy lehet menni a fényhídon. Tényleg tudtam, most mégis annyira boldog vagyok. Elnevetem magam, és szaladni kezdek. Kitárom a karjaimat, és belém kap a szél. Lenézek a lábaimra, a ragyogó utat tapossák. Ezernyi izzó pont olvad egybe egy fényes szőnyeggé. Elvakít, és pár pillanatra le kell hunynom a szemeimet. Érzem az arcomon a nap sugarait, érzem a lábamon a tenger hangjait. Én csak megyek a nap felé. Sosem fogy el az út. Ha futok, ha csak ballagok, mindig lesz egy következő tündöklő tégla. Gyönyörű. Talán valóra vált egy álom. Talán csak álmodom. Talán csak kint ülök a sziklán és elaludtam. Talán az emberek, ha látnal azt hiszik, hogy Az Élet Nagy Dolgain filozofálok. Talán a bátyám éppen most próbál felkelteni. – Jav ébredj! – mondja talán. De én nem kelek fel. Talán nem egy álom. Talán ébren álmodom. Nem ér véget a híd, sodor a fénylő ár. Javier Ramirez vagyok, és átkelek a fényhídon.
